Helikon: Irodalom- és Kultúratudományi Szemle 2023/2
A Helikon folyóirat Kortárs női filozófia című száma két, egymással szorosan összefonódó fogalom, a relacionizmus és az inklináció kérdéseit vizsgáló tanulmányokból épül fel. A két fogalom a lapszám szervezőerejeként jelenik meg a kötet írásaiban, bemutatva, hogy ezek az írások nem ellenpontjai az individualista emberképnek, hanem alternatív lehetőségekként egy teljes viszonyrendszert képesek kirajzolni a dualista és hierarchikus gondolkodás mellett. A tárgyalt lapszám már ezzel az egyetlen gesztussal cáfolja annak lehetőségét, hogy az emberi létezés dichotómiákra lenne felosztható.
Az áthúzott női jelző, amely már a címben cáfolja a filozófiai írások kizárólag nőiként való értelmezhetőségét, vagyis azt, hogy a nőiség témáját tárgyaló (nők által írt) tanulmányok nem hoznak létre automatikusan egy új, önálló filozófiai irányzatot. Ahogy Széplaky Gerda definiálja a lapszámban olvasható tanulmányában: „»női« alatt nem művelőinek nemi meghatározottságát értve” beszél női filozófiáról, hanem olyan elméletekre utal, „amelyekhez az alapot a nőiséghez kapcsolódó identitásformák, viselkedésminták, gondolkodásmódok nyújtják.” (303.) A lapszám, a benne található írásokkal megfelel saját előzetes célkitűzésének, miszerint nem kívánja magát „nőiként” definiálni, tudatos megkülönböztetést hozva létre más filozófiákkal szemben. Ennek működését pedig a Horváth Orsolyától származó kötetzáró tanulmány tovább árnyalja, mivel kísérletet tesz arra, hogy új perspektívából mutassa be a nőiséghez kapcsolódó filozófiát. Írásával azonban nem szűkíti le a női filozófia lehetőségét, hanem sokkal inkább – a lapszám profiljához, s bár akaratlanul, de Széplaky definíciójához is igazodva – tágítja annak kereteit.
A Helikon-szám struktúrájának átgondoltságát és a központi fogalmakban rejlő lehetőségeket mutatja, hogy egyes szövegek több irányból is diskurzusban állnak egymással, többek között Radvánszky Anikó írására érdemes gondolni, amely Julia Kristeva munkásságával foglalkozik, a Kristeva-írások értelmezéséből kiindulva elemzi a nőiség sajátos perspektíváit. Ezzel a gondolattal pedig a tanulmány kapcsolatot teremt Horváth Orsolya az előzőekben említett írásával, és a női jelentését további megközelítésmódokkal látja el. Ezen kívül azonban – minthogy Kristeva szemiotikai elméletének kapcsán fejti ki gondolatait – Radvánszky a nyelv és hatalomgyakorlás kérdésére, ezzel pedig a lapszám két későbbi, Adriana Cavarero munkájából merítkező tanulmányára (Timár Andrea, Sápy Dóra) is reflektál. A szöveg egy olyan, társadalmilag hasznosítható nyelvi állapot elemzésére koncentrál, amely az egyedfejlődés korai szakaszán egy „jelentés előtti módozatban” (316.) jön létre az anya és a gyermek között, egy libidinális, testi kontextusban. Ez a jelenség a vizsgált szövegben a nyelvi normativitástól való elhajlás megtestesülése, amelyet a tanulmány a költői szöveg működésével kapcsol össze.
Ezen kívül azért tartom kifejezetten szerencsésnek a tematikus lapszám címadását, mert bár bizonyos írásokban valóban a nőiség társadalmi beágyazottsága a gondolati mag, annak megértéséhez és feltárásához egy teljes társadalmi kontextus problematikus működésmódjának tárgyalására is szükség van. Erre kiváló példa Willow Verkerk írása (Tarnai Csillag fordításában), amelynek központi kérdése tulajdonképpen a társadalmi lényből áruvá válás folyamata, s ezen belül a nőiség tárgyiasítása a kapitalizmusban. Tehát ahhoz, hogy az (ön)elidegenedés női aspektusát mélyebb rétegeiben feltárja, először bemutatja a kapitalista kizsákmányolás folyamatát Lukács György eldologiasodás-definíciója által, amelyet alapfogalomként ír le az önelidegenedés szempontjából.
Ugyancsak egy alapvetően meghatározó társadalmi problémát vizsgál Széplaky Gerda tanulmánya is, amely az ökofeminizmus és antropocén diskurzusain keresztül mutatja be a nőiség és a természet kulturálisan összefonódott archetípusait, és azt, hogy az antropocén természet- és emberfogalma miként törekszik a viszonylagosságra és a szerteágazóságra. Az antropocén korban megképződő emberfogalom egy másik aspektusával Horváth Márk tanulmánya foglalkozik, amelyben a szerző Catherine Malabou plaszticitás-fogalmát elemzi részletesen. A tanulmány röviden bevezeti az antropocénre jellemző változásokat, amelyek az ember fogalmának decentralizálásához vezettek, kitérve a természeti és kulturális viszonyok megváltozására, valamint a technológiai feltételek átalakulására, amelyekben az ember egy kettős lényként egyszerre geológiai erőként alakítja saját létfeltételeit, és elszenvedője is az átalakítás következményeinek. Ezt követően, a posztantropocentrikus irányzatok felvázolása után a szerző rátér a tanulmány középpontjában álló Malabou-i plaszticitás-fogalom értelmezésére. A tanulmány egyik fontos gondolata, hogy a poszthumanizmus új emberképe kérdésessé teszi a szubjektum meghatározásának módját, ugyanakkor Malabou plaszticitás-fogalma lehetőséget teremt a poszthumán kor szubjektumának leírására. Ezen kívül a plaszticitás gondolata általában a humántudományokkal kapcsolatban is fontosnak bizonyul, amennyiben az átalakuló természeti-kulturális viszonyokra képesnek kell lenniük reflektálni. Ehhez viszont önmagukhoz és a természettudományokhoz való viszonyunk is átformálásra szorul.
A lapszám címében kiemelt és a bevezetőtanulmányban részletesen tárgyalt két fogalom – relacionizmus és inklináció – a gyűjtemény minden írásában megjelenik valamiképp, és, mint a szerkesztők is hangsúlyozzák, nem járul hozzá az individualista emberkép hierarchikus fogalmi „párjának” kitermeléséhez. Ennek igazolásához elég többek között Sápy Dóra tanulmányára utalni. A szöveg Adriana Cavarero munkásságát tárgyalja, s a szerző kiemeli, hogy Cavarero szerint a nyugati kultúra konstruálta embert a felegyenesedett, előre tekintő homo erectusként lehetne definiálni, amelyet az autonómia és az individualitás jellemez. Ez az elgondolás magában foglalja, hogy ez a típusú kulturális meghatározottság alacsonyabb rendűként határozza meg a másik létezőkhöz való odafordulást, ezzel együtt azt is, hogy az ember nem írható körül egyetlen individualista fogalmi kritériumrendszerrel, hanem megjelenésmódja testileg és morálisan is viszonylagos és nyitott.
Cavarero munkásságának más darabjait, de szintén az egyén és a közösség, valamint a másikhoz való odafordulás kérdését érintő belátásait tárgyalja Timár Andrea Billy Budd dadogása című tanulmánya, a sebezhetőség nyelvi lehetőségeit és korlátait állítva a középpontba. Timár Andrea Cavarero-n kívül Hannah Arendt és Eve Sedgwick tanulmányaiból indul ki és mutatja be, hogy a Melville-kisregényben elkövetett gyilkosság milyen módon áll összefüggésben a hatalomgyakorlással és a nyelvhasználat akadályozottságával. A tanulmány, Cavarero elméletét alapul véve, fölveti, hogy az emberi szingularitás nem a nyelvhasználat és a szavak megformálásának képességéből („mit mondás”), hanem sokkal inkább magából az egyéni hangból, a hangadásból („hogyan mondás”) adódik. Ez utóbbiból az következik, hogy az emberi egyediségnek a másokhoz fűződő viszony és odafordulás képes formát adni. Ugyanakkor mindez sokszor azt is feltételezi – ahogyan Billy Budd esetében is történik –, hogy a nyelvhasználatban akadályozott egyén folyamatos kitettségben áll a másikkal szemben, amennyiben a hatalom maga is a nyelvhez kötött.
A nyelvtelenség és a kizsákmányolás egy más szemszögből, de előkerül Gyuris Kata írásában is, amely a dekolonializmus témáját járja körül, és többek között az afrikai joruba törzsek példáján keresztül mutat rá a nők gyarmatosításból fakadó elnyomására, a nyugati típusú társadalmi nemek mechanikus létrehozására. Ez az egyike azon jelenségeknek, amelyek révén a szerző kifejti, hogy a dekolonializáció diskurzusa miként tematizálja a különféle hatalmi mechanizmusok sajátosságait. A szerző kiemeli, hogy a dekolonializációs mozgalmak nem csupán elméleti szinten fejtik ki működésüket, hanem e gyarmati viszonyrendszerek átalakítására aktívan is vállalkoznak.
Réz Anna tanulmánya Martha Nussbaum és szerzőtársa, Amartya Sen politikaelméleti munkáit tárgyalja, egészen konkrétan a szerzők képességszemléletét, feminista álláspontját és neosztoikus érzelemelméletét értelmezve. A szerző leginkább Nussbaum univerzalitásra törekvő szemléletét mutatja be, ugyanis munkáiban több ponton előtérbe kerülnek olyan esszenciális értékek, amelyek az osztályhelyzeten túlmutatóan egy egész közösség jobbá tételét célozzák.
Chantal Mouffe írása annyiban kapcsolódik az előbb említetthez, hogy szintén a társadalom működésmódjára reflektál. Mouffe agonisztikus politikaelméleti megközelítésű tanulmánya rámutat a liberális gondolkodási irányzatok ama a hiányosságaira, amelyek miatt voltaképp nem képesek a társadalom pluralista jellegének kezelésére. Ennek magyarázatához először tisztázza a politika és politikai egymást feltételező fogalmait: a politikát olyan gyakorlatként határozza meg, amely mindig a rend létrehozására törekszik, míg a politikait pedig olyan jelenségnek tartja, amely mindig érinti a politikát, kérdéseiben folyamatosan jelen van az egymásnak ellentmondó alternatívák közötti választás szükségessége, ami elkerülhetetlenné teszi a feszültséget. Ez Mouffe szerint a társadalom pluralista sajátossága, amely sok esetben ellenáll a racionalitásnak, viszont mindez – mivel a társadalom egyik alapvető jellemzőjéről van szó – nem probléma, hanem premissza. Ugyanakkor, ahogy Mouffe hangsúlyozza, a liberalizmus magában foglal egyfajta hitet a racionalizmussal és az észérveken alapuló konszenzussal kapcsolatban, viszont épp emiatt tehetetlen az antagonizmussal szemben. Mindemellett, annak ellenére is, hogy Mouffe a pluralizmusból vezeti le a társadalmi konfliktusok jelenlétét, fontosnak tartja, hogy ezek ne ellenségek, hanem ellenfelek közötti küzdelemként, azaz agonizmusként jelentkezzenek.
A nyelvi fordulatot „leváltó” anyagi fordulatról és a „feminista újmaterializmus” irányzatairól értekezik Timár Eszter tanulmánya. Mint írja, a feminista újmaterializmussal foglalkozó gondolkodók leginkább Deleuze munkájából merítenek, ugyanakkor a nyelviségtől való elhatárolódás ellenére Foucault is meghatározó szerzőjük. Itt példaként Eve Sedgwick homoszexualitással kapcsolatos reflexióira utal, kifejtve, hogy a homoszexualitás politikai és irodalmi diskurzusban (pl. mai regényekben) való diszkurzív jelenléte döntően formálja a domináns társadalom heteronormatív működését.
A Helikon Kortárs női filozófia című tematikus lapszáma a bevezetőtanulmányban előzetesen megfogalmazott célokhoz igazodva mutatja be a nőiség különböző társadalmi, filozófiai aspektusait, anélkül, hogy egyetlen vagy néhány konkrét, kizárólagos definíciót vonultatna fel vele kapcsolatban. A kulcsfogalmakként működő relacionizmus és inklináció jelenségei pedig olykor expliciten szervezik a kötetben szereplő tanulmányok gondolatmenetét, más esetekben pedig, leginkább az egyes szerzők életművét bemutató írásokban, rejtett működésük mutatkozik meg. Összességében azt gondolom, hogy a gyűjtemény átfogó képet ad a nőiség kortárs humántudományos diskurzusban való jelenlétéről oly módon, hogy bemutatja, miként tekinthető a női létmód egyfajta átfogó fogalomnak, amelyhez a jelenkori társadalom legkülönfélébb jelenségei, valamint a filozófia határterületei logikailag és tartalmilag is kapcsolódhatnak.
Helikon: Irodalom- és Kultúratudományi Szemle – „Inklinációk”: Kortárs női filozófia (2023/2), szerk. Radvánszky Anikó és Timár Andrea
Hozzászólások